Sok olyan mélypont volt eddig az életemben, amikor azt hittem, hogy ezt tényleg nem élem túl, de a szeretet, a támogatás amit az emberektől kaptam, mindig segített. Arra ösztönöznek engem, hogy folytassam amit csinálok. Nem tudom, mit kezdenék nélkülük. Amikor honvágyam van, vagy csak hiányzik a családom, elolvasom a tweeteket és üzeneteket, amik nekem szólnak, és máris jobb kedvem lesz. Ezért csinálom ezt az egészet. Mert meg akarom hálálni nekik mindazt, amit kapok.
S az, hogy az amerikai turném ilyen sikeres volt, és az utolsó koncert tökéletesre sikerült, elégedettséggel tölt el. Mert tudom, hogy azok az emberek akik eljöttek bármelyik koncertre, élvezték. Én is élveztem. Minden egyes percét.
A turné végeztével a csapattal visszatérünk Londonba. A városba, ami rengeteg dolgot adott nekem. És már az is boldogsággal tölt el, hogy bár nem otthon leszek, de mégis ismerős környezetben. A második otthonomban. Na, nem mintha Los Angeles, vagy New York nem állna közel a szívemhez. De azért az mégis más.
Leszállva a magángépemről, beleszippantottam a szmogos, ködös és hideg londoni levegőbe. Büszkén körbenéztem és elindultam a hatalmas fekete autó felé, ami rám várt. Ne higgyétek, hogy mindenhová fuvaroztatom magam, csak hát egy jó pár órás repülőút után nem volt sok kedvem a londoni forgalomban vezetni.
Egy rövidke -húsz perces- autóút után, leparkoltunk a Primrose Hill-i házam előtt. Miután a sofőr, Greg, aki egyben az egyik legfőbb bizalmasom is, segített becipelni a hatalmas bőröndjeimet az előtérbe, megköszöntem a segítségét és elbúcsúztam tőle egy “Szerdán találkozunk!” mondattal.
Ábrándozásom közben, rossz pózban tartottam a fejem, aminek köszönhetően rendesen begörcsölt a nyakam, így tekintetemet inkább a közvetlenül a lépcső mellett található üvegajtóra irányítottam, ami a kertre nyílt. Az egyik kedvenc helyem a házban az udvar volt, hisz ott volt a medence, a nyugágyak, és a két hatalmas fa közé kifeszített függőágy. Persze az egész udvart körbevették a bokrok, és a gyönyörű fák, így az utcáról nem lehet belátni.
Minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam amikor elindultam három hónapja a turnéra.
Gondolatmenetemet hatalmas sikítás szakította meg, majd közvetlenül utána hangos lábdobogás ütötte meg a fülemet. Még csak időm sem volt arra hogy elfordítsam a fejem, kissé bolond, de annál sokkal boldogabb barátnőm csontropogtató ölelésében volt részem.
- Jesszus, Ana! El sem hiszed mennyire hiányoztál, olyan üres volt nélküled a ház. - ugrándozott örömében R. - Tudom már! Rendezünk egy hatalmas bulit annak örömére, hogy itthon vagy. Ááá, nagyon hiányoztál!!
- Nekem is hiányoztál, szívem! Mondjuk egy hete láttalak utoljára, de mindegy. -hadartam el a végét. Igazából nem számít, hogy egy napig, vagy egy évig nem látjuk egymást, mindig ugyanúgy örülünk és mindig ugyanannyi mondanivalónk van. Vagyis rengeteg.
Valószínűleg nem tudjátok, hogy most kiről is beszélek. A legjobb barátnőmről és egyben fogadott nővéremről, R Wilsonról van szó. Ez a barátság egészen nyolc éves korunkig nyúlik vissza, amikor is általánosban egymás mellé ültettek minket. Azóta kismilliószor összevesztünk, örök haragot esküdtünk és gyűlöltük is egymást, de hát nem igazi legjobb barátnő az, akivel kapcsolatotok során legalább egyszer nem vesztek össze.
Általános után egy gimibe mentünk, s valami fatális véletlen folytán nem vettek fel minket ugyanarra a szakra, de ez sem törte meg a barátságunkat. Végül együtt jutottunk ki 17 évesen Londonba, ahol mindketten valóra váltottuk az álmainkat. Barátnőmnek kiskora óta nagy álma volt, hogy színésznő lehessen és láss csodát, ez az álom valóra vált. R napjaink egyik legismertebb fiatal színésznője, különböző sorozatok mellett nagyszabású mozifilmekben is játszott már.
R alapvetően teljesen bolond, bár ezzel a tulajdonságával csak a legközelebbi barátait és hozzátartozóit tiszteli meg.
- Hogy utaztál? Nagyon fáradt vagy? Csináljak neked valamit? -kérdezősködött folyamatosan, miközben megpróbáltam feljutni a szobámig, bár nagyban akadályozott, hogy R majdnem kigáncsolt.
- Megleszek, csak alszom egyet. Majd holnap dél körül azért ébressz fel! - mondtam végszóként, majd becsuktam magam mögött a szobám ajtaját és boldogan konstatáltam, hogy itt is minden ugyanúgy van, mint három hónapja.
Kikaptam a gardróbomból egy egyszerű hosszú pólót és egy kék sortot, amit a fürdőmbe lépve magamra is kaptam. Felkötöttem kontyba a hajam, kicsit megmostam az arcom, és örömmel vettem tudomásul, hogy végre itthon vagyok.
Miután bezuhantam az ágyba, még egy utolsó pillantást vetettem a mobilomra, ami pontosan délután öt óra, huszonhat percet mutatott, majd lehunytam a szemem, és nemsokára álomba merültem.
Hi everybody!
Most,hogy megcsillogtattam kitűnő angoltudásomat (:D), szeretnék mindenkit köszönteni legújabb blogomon. A prológust már elég régen feltettem az oldalra, de azóta nem igazán foglalkoztam a blogolással. Nem akarok ide sok mindent írni, mert igazából nincs is sok mondanivalóm, mindössze annyi, hogy remélem szeretni fogjátok ezt a történetet! Következő rész három tetszik gomb, vagy két komment után érkezik. :)
xoxo. Ana. G.
